No.8.: csend és magány.

2014.01.26 17:52

Általánosan az emberbe bele van kódolva és nevelve, hogy legyen benne félelem. Félelem tartja fent az emberíséget. Félsz, hogy elszegényedsz, félsz, hogy nem tudod megtartani az egódat, félsz, hogy elveszítesz mindenkit magad körül, és stb. Talán a legnagyobb félelem az emberben a haláltól és a magánytól való félelem - amik kézel nem fogható dolgok. De mi történik ha valaki meghal? Számos vallás és tanítás foglalkozik ezzel a témával, de a saját nézőpontom szerint, ha valaki elmegy, örőkké megnyugszik és elszál belőle a félelem. Nincs többé rettegés a szegénységtől, a magánytól, a világ dolgaitól. Annyira rettegésben éljük az életünket, hogy ez teszi ki minden pillanatunkat, nem léphetsz ki belőle. Amikor a halál előtt álsz, megnyugszol és lenyugszol... nincs többé semmitől való félelem. Ilyenkor döbbensz rá, hogy az egész életed a félelemre alapozva élted, a helyett, hogy valójában élvezted volna. 

A magány és a csend. Nem mindegy, hogy valaki egyedül vagy magányosan érzi magát. Általában nem szeretünk csendben és egyedül lenni. Ha gyedül vagyunk otthon, azonnal valami zajt csinálunk, felhívunk valakit. De miért? Miért nem jó egy picit kikapcsolni, és csendben, nyugalomban lenni? Mert félünk! Félünk, hogy csend van. Oly annyira hozzászoktunk a zajhoz, a társasághoz, hogy nem merünk egyszerűen csöndben, egyedül lenni. Mert új számunkra. Pedig két esemény is a csendhez fűződik az életünkben: amikor a méhben vagy, és amikor meghalsz. Már az anyaméhben beléd ivódik a csend. Szükségünk van a csendre és a magunkba való elmélyülésre. Amikor csendben vagy, akkor foglalkozol igazán magaddal. Befele nézel. És ilyenkor döbbensz rá: a saját belsőmtől félek, ami legbelül van! Nem akarom meghallani, elnyomom zenével, zajjal, beszéddel. Pedig, ha picit magunkba mélyednénk nap, mint nap, akkor talán tényleg meg is ismerhetnénk saját magunkat. Aki egyedül érzi magát, az magányos. A magány az az állapot, amikor úgy érezzük nincs senkink, és semmink a világban. Tehát keresni kezdjük. Itt rontunk el mindent. Ha már keresni kell valamit, vagy valakit, ami a feszültség alapján keletkezik számunkra, az mindig is abból fog táplálkozni. Mindig bennünk lesz az alap feszültség vele, vagy azzal szemben. 

Konklúzió: tudatosabban és egyszerübben kéne élnünk a hétköznapjainkat és emberi kapcsolatainkat. Nem a "legyen valakim és valamim" felfogásban, hanem inkább legyen olyan melletem, aki valaki számomra. Aki nem a feszültségből táplálkozik, hanem a szeretetből. Tanuljunk meg csendben lenni, magunkat megismreni. Elmélyedni olyan dolgokban, amik belül zajlanak és ezekre odafigyelni - ezek a valós őszinte erzéseink. Ne félj csendben lenni. A magányt ne elnyomd, engedd be! Ahogy beengeded és nem küzdesz ellene, azonnal meg is szűnik egy életen át.